Valahol

Sokat töprengtem azon, hogy leírjam-e ezt mondjuk így itt. Mindegy, ha leírom, hosszú lesz, a hosszúakat meg úgy sem olvassa el senki.

Lehet oly árnyaltan és ködösen fogalmazni szinte bármiről, hogy senki se sejtse, valójában miről van szó. Vegyük például a „hiányzik egy ölelés” kifejezést. Így nem sokat mond. Úgy értem sokak vágyakozhatnak egy ölelésre és ezzel semmi gond nincs.

Vagy nézzük csak… Itt van ez a „az elmúlt nyaram minden pillanata”. Ez sem túl sokat sejtető, hisz kinek ne fűződnének jobbnál jobb emlékek a nyárhoz.

Ámbár, esetemben, ha igazán őszinte akarok lenni, nincs másról szó, minthogy rengetegszer eszembe jut Réka. S mivel az elmúlt két évem szinte minden percét tettét és momentumát kitöltötte, így meg kell hagyni kevés olyan dolog maradt unalmas kis múltamban, mely nem őt hozza fel épp. (olyan ez mint valami komoly függőség, mint mikor a láncdohányos reggel azonnali mozdulatként rágyújt az első szálra. Én pedig lefekvéskor telefonálnék, de kinek?)

Nehezek a hittanok, túl jól néz ki. Főleg, ha még rá is gyúr.

Miért irkálom ezt én ide… magamtól is megkérdem, és jó mélyre kell ásnom, ahhoz hogy megválaszoljam.

Azt hiszem azért, mert türelmetlen vagyok: Túl hamar utam meg, hogy minden este mikor lefekszem aludni fel akarok hívni valakit, de nincs kit. Vagy a fél életem társaságban töltöm, remek, boldog és aranyos barátok között, mégis egyedül érzem magam. Hiába osztom meg akár az összes gondolatomat a legmegértőbb barátaimmal, nem érzem, hogy valaki is megértene. Hiába találkozom a legcsinibb és legkedvesebb lányokkal, semmivel nem vagyok előrébb.

Unom a gyászt. Már most. Sok mindenre talán haragszom is. Rékával való kapcsolatomban nem nagyon hiszek és mégis senki mást nem tudok elképzelni, akár csak abban, hogy elmenjek vele nyaralni.

Hm… de mire van a gyász, ha nem arra, hogy döglődjön az ember.

Hogy jobb lesz-e, ha mindezeket leírom. Valószínűleg nem, de legalább elmondtam. Sokan elolvassák majd, hozzáfűznek egy-egy gondolatot. Talán megkeresnek, talán beszélgetnek velem egyet. Talán csak eltelik az idő mindezekkel. Talán csak arra jó, hogy nem marad bennem.

Nem vagyok bölcs, bár néha azt gondolom.

Furcsa, tán botrányos gondolatok húztak át a fejemben az elmúlt hetekben: Mikor Norbi barátom megkérdezte: „…na de, azért csajozol rendesen, vagymi?” valami olyasmit válaszoltam: hogy persze. Mindenkiben barátnőt látok. És amennyire furcsának hangzik, mindig abban, akivel épp vagyok, rettentő furcsa. Ja és komolyan megfordult a fejemben, hogy ágyba is bújjak velük. Komolyabban, mint hinnéd. Ez van, én vagyok.

Nyilván nem teszek semmi olyasmit, ami nem helyénvaló, senkivel sem játszom. Egyszerűen ezek a gondolataim, melyek nem voltak korábban, talán sosem. Emellett nem nagyon tudnék senkivel semmit kezdeni.

Ahogy PF mondta, új helyzeteket teremt egy ilyen szakítás féle, melyből valószínű, hogy egy kicsit más emberként áll fel mindenki.

Hm talán csak kell egy új szerelem, ami meg nem úgy jön, hogy én szólok: gyere, az meg jön.

Szóval izgalmas ez a kettősség, de egyben mocsok is. Ideges vagyok mostanság, jobban mint máskor. Valahol rengeteg dolog relativizálódott bennem az elmúlt hónapokban.
Annyiszor mondtam már sokaknak, hogy ha 6-8 hónappal ezelőtt megkérded tőlem, hogy hogy vagy. Akkor én azt mondom, hogy a barátnőmmel a kapcsolatom az elkövetkező 200 évre rendben van. És sosem voltam ebben ilyen biztos. Akkor most hogy mégis itt vagyok szólóban, miként bízhatok magamban is egyáltalán a jövőben. Miben lehetek biztos?!

Életemben talán először imádkoztam úgy az Istenhez, hogy segítsen és tartson meg minket.
Nem így lett.

Egyáltalán, miért vezetek én blogot és miért teszem fel a gondjaimat a netre...