Erkölcsi - Lélektani motívumok

... Az integráció azt jelenti, hogy ami eddig nem volt az én része, amire eddig nem mondtam azt hogy ez én vagyok, az egyszer csak oda bekerülhet. Már átéltem, feldolgoztam átéreztem, megneveztem, tudok vele valamit kezdeni. Megvan a helye és berakom oda. Valami ami eddig nem volt az én rész az oda be tudjon kerülni.
Minél többször megyek át ilyen folyamatokon az én annál erősebb lesz, és annál erősebb leszek én is. Annál több minden van benne az énemben, minél több mindenen küszködtem át magam.
Ez az én egyre árnyaltabb lesz és gazdagabb és bizony egyre ellentmondásosabb is.
...

Ha minden egyforma abban nincsen dinamika.

...

Amikor már megerősödtem, behoztam az énbe valamit, rájöttem valamire, akkor rákérdezek arra, hogy most ennek a fölismerésnek van-e erkölcsi vonzata. Ezt nem kéne kihagyni. Ez nagyon sok gyónónak, aki elkezdett az önismeret útján járni egy klasszikus dilemmája.
Mert eddig uralkodott az erkölcsi megközelítés, tudta is ám, hogy milyen bűnös. Majd egyszer csak rájön, hogy a dühe mögött ez van, a bosszúvágya mögött az van, a féltékenysége mögött az van, a lustasága mögött az van, a jóra való restség mögött meg amaz van, egyszer csak kezdi jobban érteni magát. S akkor, nagyon sok ember, aki ennek az útnak az elején van, megrémül:
Te jó ég, eddig tudtam, mi jó meg mi rossz, most meg, hogy kezdem érteni, hogy mi honnan jön, most fogalmam sincs, hogy mi jó, meg mi rossz.
És ez így működik.
Ha valaki, csak a lélektan felől közelít magához, akkor heroikus küzdelmeket vívhat a tudatalattijával, és ezt általában annak árán merjük megtenni, hogy az erkölcsi szempontot folyamatosan a hátunk mögött tartjuk.
Hihetetlenül komoly mély önismerettel rendelkező emberek, tudnak kifejezetten morálisan analfabéták lenni.
Innen eredhet az egyháznak a lélektantól való bizonyos ódzkodása. S nyilván ennek az ellentétét is meg lehet nézni, ezt szoktuk mi kultúrkeresztények csinálni:
Mi összeszedjük minden bátorságunkat, hogy az életünknek az erkölcsi vetületét föltárjuk, hogy az árnyékból előszedjük az összes mocskunkat. De milyen áron?
Azon az áron, hogy ne kelljen szembenéznünk azzal, hogy a lélektani motívumok mik. Ez túl sok lenne egyszerre. Vagy az egyiket csinálom, vagy a másikat. Ezért szoktak a keresztények kicsit "naivak, bénák, önismeretben alulmaradottak" lenni nagyon gyakran.
Teljesen hétköznapi értelemben véve ránézek egy kultúr-keresztényre és ordít róla egy csomó, elfojtás, elhárítás, kivetítés, egy csomó ilyen, ami egy többé-kevésbé átlag emberen nem látszik.
Viszont, ha a másik oldalról nézem, akkor ő sokkal jobban feltárta az erkölcsi motívumait. Egy keresztény ember meg ránéz egy "átlag emberre" és azt mondja: "Hát, ő aztán elég gyenge. Ő fog nekem segíteni az én lélektani fejlődésemben?"...

-pf-