Már itthon ülök a gépem előtt és a felvett nyersanyaggal foglalkozom.
Ránéztem a képre, amit a 72 órás kisbuszban készítettem ma, miközben
egyik helyszínről a másikra tartottunk. Mi voltunk a sajtós részleg.
Eszembe ötlött valami.
...hogy ma, elmulasztottam egy nagyon fontos mozzanatot. Délután
Budapesten jártunk a 72 óra főszervezőivel. Meglátogattunk egy
felújítás alatt álló anyaotthont. Igazi filmbéli helyszín.
Mikor megérkeztünk azt mondtam Misinek: - A kameránk nem lesz alkalmas
átadni ezt... Misi egyetértően bólintott.
Cigánygyerekek rohangáltak körülöttünk. Hangjuk, fülemnek szokatlan mondataik, érdeklődésük, és minden gesztusuk gyermeki, egyszerű, de teljesen más, mint a "miénk".
Biztosan nagy csibészek.
Elkezdtem azt, amiért odamentem; kamera, interjú, fiataljaink önkéntes munkájának megörökítése. Nagyon aranyos és szimpatikus hölggyel ismerkedtem meg, aki
ezen a helyszínen irányította a munkát. Nem hozzánk tartozott, nem
csak a hétvégén "dolgozik" az "épület" helyrehozatalán.
A gyerekek nem tegeztek le, mindenki magázott, de még valahogy ezt sem
a megszokott módon tették. Aranyosak voltak, koszosak, hangosak, nyersek.
Nagyon érdekelte őket a kamera, és főleg az, hogy mit vettem fel. Egy
kislány még meg is kért, hogy csináljak vele interjút. Aztán egy másik
megkért, hogy mutassam meg mit láttam a kamerában, mikor az imént felvettem a két
fiatalt, aki a vakolatot kapart.
- Kikerülő választ adtam.
Aztán egyszer csak az egyik kislány valamiért megölelte az egyik
72órás önkéntest. Felvettem. Otthonosan mozogtam a romos épületben, a
levegőben szálló vakolatban, a gyerekek között. Szinte mindegyik
hozzám szólt.
- Talán nem is válaszoltam, vagy ha igen nemes egyszerűséggel lerendeztem egy semmitmondó, vagy épp teljesen szürke válasszal.
Most jöttem rá, hogy igazán csak ezeket a gyermekeket hagytam ki a mai napból. Úgy érzem vissza kell mennem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése