Stigmata '99

Ismét egy jeles bizonyítékára eszméltem annak, hogy néha akármennyire is szeretnék egyesek, lehetetlen az "Istent keretek közé szorítani". Sőt azt hiszem, emberként ezen a világon a közelében sem járunk annak, hogy egyáltalán a kereteket ismernénk. Ez egy jó hír számomra.
Lehet hogy már írtam olyan ismerőseimről, akik például a tavalyi gospel koncert kapcsán háborodtak fel, hogy mégis milyen dolog már az, hogy ilyen hangosan, ilyen stílusba egy templomban énekelnek és táncolnak emberek. De ismerjük azokat a történeteket is, mikor valaki például azon hőbörög, hogy a gitáros énekkari megmozdulások mennyire nem megfelelőek, vagy elégségesek, vagy méltatlanok, vagy tudomisén.

Pár hónappal ezelőtt egy pálferi előadást hallgattam, ahol papunk, Feri arról beszélt, hogy számtalan olyan esettel találkozott már, amikor az egyén számára az Isten élmény, vagy az Istenhez közelebb juttató élmény, esemény nem egy klasszikus értelemben vett "istenélmény" volt, hanem valami amiről sosem gondoltam volna, hogy ez "erre is jó lehet". S ekkor jutott eszembe a Stigmatat című film. Ez a '99 -es, a misztikus horror kategóriába sorolható filmalkotás semmilyen szempontból nem mondható egy kifejezettel az egyházunk által "elfogadott" és ajánlott műnek. Ezzel ellentétben 7-8 évvel ezelőtt néhányszor megnéztem ezt a filmet, és a legnagyobb őszinteséggel állíthatom, hogy nagy szerepere volt abban, hogy Istenben békére, megváltóra, Mennyei Atyámra leltem. - Hogy felismertem az Istenben rejlő legnagyobb üdvözítőt...