Ültem ma egy megbeszélésen és azt vettem észre, hogy mindenki szomorú körülöttem. Megnéztem tüzetesen és azt láttam, hogy mindenkinek a szája lefelé konyult. Szomorúságba, komorságba. A legmegdöbbentőbb felfedezés azonban még is az volt, hogy az enyém is úgy állt. Rettegek attól, hogy elvesztem a bennem rejlő rettenetes erőt s az "életbe" az építő innovativitásba vetett hitemet. Rettegek attól, hogy ez a rohadt világ eltapos bennem valamit. Rettentően szorít belül .
Rettegek attól, hogy el kell hagynom a szülőföldemet, mert nem enged életben maradni. Ez kudarc számomra, mely elveszi minden belső motivációmat.
A dolgok, melyekért annyit dolgoztam, úgy érzem azok számára is értéktelenné válnak, akikkel még nemrég vállvetve dolgoztunk és küzdöttünk.
Kizsákmányolnak olyanok, akiket testvéremnek mondtam korábban. Kizsákmányol a hazám.
Hová bújjak kihez forduljak egy jó szóért? Szabad lennék, s közben ezer acél kötelékkel vagyok kötözve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése