Remete méh

"Itt is ott az emberek jajszava hangzott. Szóhoz jutott bennük az ínség és a keserűség. Döbbenten álltunk egy fogyatkozó világban, ahol szokásaink és javaink rendre elhagytak bennünket.
Nincs cukor! - Hangzott az emberek panasza. S én elhatároztam, hogy méhészkedni fogok.
A kertben lugas volt, a kerten túl az Őr hegy. Szabad határ. A lugas mögött kőfal volt, a kettő közt keskeny járat. Csak olyan szélességű, hogy egy ember átmehetett rajta. Kővel és tégladarabokkal volt tele az alja. A kertben összegyűjtött köveket dobálhatták oda valamikor. Miért, miért nem egy nap bekerültem a lugas mögé. Talán azért, hogy a szomszédomnak átkiáltsak és méhészeti tanácsot kérjek tőle. Vigyáznom kellett, hogy el ne bukjak a kövekben. Amint figyelve lefelé nézek, meglátok egy méhet. Leszállóban van és le is száll a lábam előtt egy kőre. A kő mellett arasznyi nádszál hever. Figyelem. A méh eltűnt, bebújt a nádszálba. Kíváncsi leszek és óvatosan kezembe veszem a nádszálat. Figyelésem csodálkozássá változik; A méh bent szorgoskodik, sejtet épített a nádba és oda gyűjti a mézet. Hát ilyen is van? - Álmélkodom. Nem csak méhcsaládok vannak, remete méh is akad? A felfedezésem mélyen elgondolkoztatott. Itt zúg és zsong a kaptáros méhcsaládok élete a nádszáltól három-négy méter távolságra. Mi okozhatta, hogy ez a méh kiszakadt a közösségből, hogy mert szembeszállni a közösség ősi, szigorú törvényeivel? Önként távozott? Dolgozó társai űzték el? Palota forradalmár volt? A királynő ellen lázított? Nem tudott gyönyörködni a nászrepülésben? Heregyűlölő volt? Vagy csak önző individualizmusa csábította erre a külön útra?

Vajon én is ilyen remeteméh volnék? Aki vagy nem tud, vagy nem akar boldogságot lelni az otthont jelentő kaptárban? Engem is elűznek majd innen, az erdő aljáról? Vagy önként indulok útnak, hogy idegen tájak mézét gyűjtsem, a magam építette titkos kaptárba? Állati ösztöne nem éreztette meg vele, hogy vége lesz a
nyárnak, s aki nem húzódik meg a kaptár melegében, a családban annak pusztulnia kell a hótól, s hidegtől?

A köves járat attól a naptól kezdve érdekes hellyé vált számomra. Fel-fel vettem a nádat és láttam, remete méhem szorgalmasan gyűjtögeti bele a magának való mézet. Szerettem volna megfigyelni őszig, vajon nem gondolja-e meg magát, s nem tér-e vissza a családba, ha figyelmeztető hűvösségű napok jönnek?

Nem tehettem. Azon az őszön olyan rengések érték országok és emberek életét, hogy nem a méhek, hanem a magam családjának sorsával kellett törődnöm. A méh elpusztulhatott. S mikor völgyünkre tört az áradat, s már hegy sem volt, hogy mentő csúccsal intsen. Egyetlen egy kőszikla megmaradt. Egyetlen tornyos sziklaszál; az Isten."