Adács-Budapest között

Testvérem meséje:

"Nem, nem lettem szerelmes első látásra.
Ezt tisztázzuk itt a legelején.

Előszó:

Újra egy levél tőlem, most fusd végig a szemeddel és ne olvasd végig mert hosszú.

De hamár itt vagyok a kifeszített felszínű monitorodon elmondom miért írok. Lehet, hogy utópisztikus vagyok, de hiszem hogy azzal, hogy írok jó az olvasónak. Hasznos neki. Hisz mit gondoltok miért írok.(?) Azért mert nekem jó. Olyan jó a titkaimat kibeszélni, szerinted? Akkor miért nem teszed te is? Ugye, hogy nem jó. Indulj ki magadból, gondold végig, Te kibeszélnéd?

Ugye, hogy nem? Én azért írok, mert én személy szerint hiszem, hogy hasznos nektek. Tanuljatok belőle. És szórakozzatok közben.

Történet:

Megyek megyek a vonat folyosón.  Arcok, ajtók és illatok. És egyszer csak:
"Bocs van itt szabad hely." 20 perc csend, egy lány és egy fiú egy kabinban, piros bársony pamlagán a vonatnak.

Nem azért ültem be, hogy ismerkedjek, csak szeretem az olyan embereket akiknek van atmoszférájuk.

Nem volt az esetem, de volt benne valami lazaság. De nem az öltözékében, mogyorószín kötött pulcsi, répanaci-farmer. Semmi különös, csak szolidan. De a szolidság éles ellentétbe volt személyisége atmoszférájával. Olyan mindig mindenre tudom a jó megoldást, és nekem van igazam akkor is. Egyszóval nem az az elmélkedős, elvont művészlélek volt.

Néztem, ahogy a vonat ablak tükörképben a fején átsuhannak dolgok.
Autók, házak, fák, satöbbik.

Kundera Búcsúkeringőjét olvasta. Hatvanban állunk. És állunk elkezdünk beszélgetni. Cigi, tűz keresés és szokásos kérdezgetés, hogy most mér állunk.

Telefonál: kések, agyfaszt kapok, olvasom Kunderát, olyan mintha volna két életem cimű szám, Márai hősei meg lamentálnak, valentin nap, i dont know, plüss trófeák. Telefon lerak. Kértem tőle olvasni valót; Wellnes magazin... Étkezzünk Zen módra; együnk erőt! - "Te ezért pénzt adsz ki?" - "Nem, az egyik barátnőm vette."

Elindultunk, nem szálltam le Gödöllőn, mert élveztem a szituációt, hogy megtehetem. És tudtam, hogy 25 perc múlva úgy is véget ér. Tetszett, hogy semmiért egészen odaadhatom magam. Néha nyögve-nyelős
beszélgetés. Ezért a 25 percért feláldozok kb 1,5 óra vissza utat. Valahol legbelül sejtettem, hogy ez lesz a vége, de csak ezért is megcsináltam. Mert a normális logika szerint mindenki azt mondná rá,
hogy hülyeség. S pontosan tudtam, hogy épp azért csinálom, mert logikátlan. Irracionális.

Hisz az ember nem lehet racionális mindig. Az érzelmek nem racionálisak.

Egy belső jel figyelmeztetett, hogy a végén szar lesz. Ha csak... nem kérdem meg a nevét, vagy valami  kontaktját és nem tartom vele a kapcsolatot. De egy másik hang/gondolat azt mondta, hogy: "Miért
félek attól, hogy a végén szar lesz? Nem csupán egy vágyat szeretetnék kielégíteni? A vágyat, hogy birtokoljam? Birtokoljam az idejét, mert amíg velem van, addig érzem, hogy "trófeám".
S elkérni a kontaktjait, érdek kurvaság lenne részemről, számító kis pondró lennék, és nem az adott pillatba tennék bele mindent, teljsen (fölöslegesen). Nem a semmmiért adnám magam oda egészen. Testem, érzékszerveim figyelmét, a lelkem és a pszihém minden gondolatát. A "semmiért" egészen, bármi más megalkuvás lenne. (Ismered Szabó Lőrinc: Semmiért Egészen című versét.)

De aztán rájöttem, hogy igazán ezek csupán gonosz gondolatok, melyek megakadályozák, hogy átéljem a közös pillanatokat.


Voltak színek, hangok és hangulatok.

S az igazság, amiért felzaklatott a szituáció gyönyörűsége, az a filmes romantika, mely átlengte az egészet... Két ember, két élet-történet a semmiből rövid időre összetalálkozik a hiábavalóságnak, majd utána
elmúlik, mint a tiszavirág rövidke élette. S mindez egy téli, szép hóesés díszletei között.

Majd a megérkezés.

A Keletibe a 12. vágánynál valami véget ért... Örökre. (hogy nagy szavakat használjak) S nem tudom feltünt-e már nektek, hogy a nagy dolgok dramaturgiailag úgy fejeződnek be, mint
bármi más az életben: Jelentéktelenül. "Hát én...  most itt kell kimennem a metró felé." Összenézés, "Szia" "Szia, örültem az élménynek" Nevetés... és vége...

Ekkor nem érztem semmit. Ballagtam megnézni az induló vonatokat. Lassan kezdett eltölteni bennem valami. Mikorra a táblahoz értem képtelen voltam felfogni dolgokat. Az előbbi baráti szinek, hangok és
hangulatok most ziháltan a szemembe kapdostak. Előbbi képek illuzórikus látomásként, mint áttetsző medúzák úsztak át a szemem előtt.

S pont ezt akartam átélni. S hogy miért?  Mert tetszett, hogy megtehetem. Hogy tékozolhatom az időmet, bármire. Egy olyan világban, ahol sokan az idővel futnak versenyt. S hogy nekem is lett volna dolgom, és éppen ezért volt jó, mert volt tétje. S letudtam győzni a racionális gondolkodást...

 (...és nem húzom tovább ezt filozofálgatós ömlengést)
Tanulság: Ha élményt akartok, ne féljetek saját kényelmeteket feláldozni. Akkor igazi, ha van tétje.

Kunderának már ezért megérte írni... Kösz Kundera... Ezért írok én is... majd az utókor eldönti.

S a lényeg:

Nem tudok róla semmit csak, hogy egyszer a földtörténeti korok évmilliói közül az egyikben, 2010 január 31-én 17:50-től  19:45-ig, Adács-Budapest között, a 80-as számú vasúti fővonalon, egy lány találkozott egy fiúval."

Major