Felemás

Meglepő dolgot mondott ma a plébánosom. A szeretetről beszélt. Arról a szeretetről, mellyel az Atya szeret bennünket és amellyel nekünk is szeretnünk kellene a körülöttünk lévőket. Azt mondta, hogy annak a magatartásformának melyben a másik embert csak addig "kedvelem", ameddig az nekem jól esik, vagy engem jó érzéssel tölt el, semmi köze a szeretethez.
Persze ezt a mondatot biztosan sokat, sok helyről hallottuk már mindannyian, de engem most, ma az újdonság erejével vágott fejbe. S nem azért mert én még nem halottam ezt sosem, vagy mert nem vagyok tisztában ezzel.
Azért, mert hirtelen egy szempillantás alatt vált világossá előttem, hogy manapság nem sok közöm van a szeretet lényegéhez.

Furcsa felemás érzés futott át rajtam.

Tegnap a szilveszteri buli levezetése képen, néhány testvérrel elugrottunk egy szórakozóhelyre fél három magasságában. Rettenetes "alja" bulit és publikumot találtunk a vendéglátóipari-egységben. Megérkezésünk után már a ruhatárnál való sorbaállásnál, csak a puszta ott léte miatt majdnem megütötték az egyik barátomat. Csak azért mert ott állt és a hústorony épp rajta keresztül akart átmenni, mert neki akkor, ott pont úgy tartotta a kedve... Sőtt biztosra veszem puszta kedvtelésből, gond nélkül megütötte volna a barátomat. Nem történt semmi, higgadtan kezeltük a dolgot, a kötözködő továbbállt.
Mérges lettem. Persze nem csak én hanem a többi barátom is akik ott voltak velem. El is vette a kedvünket a további szórakozástól ez a szösszenet.
Ezek után tegnap mikor lefeküdtem aludni, és elmémben még egyszer átfutottak az éjszaka fent említett eseményei; a táncoló tömeg és az ebmeri lélek hordozta mérhetetlen sebzettség, az alábbi mondatot juttatta az eszembe:

"Méltatlan az ember minden szeretetre."

Milyen érdekes, tegnap elítéltem valakit, ma pedig magamra kell néznem.