"...Milyen nehéz helyzetben is lehetnek a mai egyházi ideológusok, akik a
hősiességre, egyediségre, szépségre, de legalább emlékezetes percekre
vágyó fiataloknak a halált tudják fölkínálni. A halál mint a mai,
hitetlen élet egyetlen, biztosan szakrális tere. Mennyire nehéz lehet ma
formákat találni: a gyakorló vallásosság formáit. A hétköznapok nem
viselik el a csodákat, a csodákra mindennél jobban áhítozó kamaszok és
ifjak pedig nem viselik el a hétköznapokat - az egyház meg láthatóan
tanácstalan. Milyen léthelyzetekben éljék meg a hitüket egy csodákra
alapozott vallás mai hívői? A kisszerű élet borzalma elől menekülnek
oda, ahol nem árulják el nekik, hogy az élet minden formája kisszerű.
Nekem szerzett egy boldog pillanatot a második riportfilm, a vak
kántorfiú, akinek sajnos nem írták ki a nevét, zavarba jött, mikor a
riporter meg akarta szorítani a kezét. Banános, mondta. Egy ízletes,
érett banán az interjú előtt be lett habzsolva, erre gondoltam, egy
finom banán öröme Bach előtt - az is valami. A riportert nem zavarta,
mégis megmarkolta a kántor kezét, és aztán az egész beszélgetés alatt,
figyeltem, nem törölte meg a sajátját. Ott ültek együtt, banánosan. Na,
ilyen csodák vannak, gyerekek!"
(részlet Gercsó Krisztián - Én hős akarok lenni című Új Nemzedék - kritikájából)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése