"Gyönyörű gondolat ez: fenntartható fejlődés. Azt jelenti, hogy képesen
vagyunk a jelenben a szükségleteinket úgy kielégíteni, hogy ne veszélyeztessük
a következő nemzedékek alapvető szükségleteinek kielégítését. Ez az emberi
méltóság tiszteletben tartásához hozzá tartozna. A következő nemzedékek emberi
méltóságát akkor tartjuk tiszteletben, ha szükséglet-kielégítésünkben nem
veszélyeztetjük őket. Ahol az emberi méltóság tisztelete nem evidens, ott
spirituális válság van. Ez nem erkölcsi válság, annál sokkal komolyabb
probléma.
Érthetjük jól ezt a mondatot: „fenntartható fejlődés”, de én áttérnék egy
másik gondolatra, mely így hangzik: „fenntartó csökkenés”. Ha én valamiben
bízok, akkor az ez. A fenntartható fejlődésben – úgy, ahogy azt ma sokan gondolják
- nem hiszek. Egy megtartó csökkentésben annál inkább. A megtartó csökkenés az,
mikor belátjuk a korlátainkat és belátjuk azt, hogy egy véges bolygón
élünk.
Igazolható számok szerint mi Magyarországon úgy élünk, mintha egy kétszer
ekkora Föld állna a rendelkezésünkre. Az Amerikai Egyesült Államokban élő
polgár pedig a számok szerint úgy él, mintha egy ötször ekkorra bolygó
állna rendelkezésre szükségleteinek kielégítésére.
Ez mit jelent? Sokkal kevesebbel kellene tudnunk beérni! Csakhogy a mi
világunk logikája egyfajta „dupla, vagy semmi” logika: vagy az utcára kerülünk,
vagy taposunk.
Ezzel kapcsolatban mondtam azt korábban, hogy kevesebbet kellene dolgoznunk.
Mindenkinek! Azért kellene kevesebbet dolgoznunk, hogy mindenki munkához
juthasson. Nem azért, hogy többet szórakozzunk, vagy pihenjünk, hanem hogy
mindenkinek lehessen tisztességes munkája. S persze azért is kellene kevesebbet
dolgozni, mert ezt technikai civilizációnk lehetővé teszi. Kevesebbet kellene
dolgozni és akkor lenne nagyon sok fennmaradó időnk. Ez a fennmaradó nagyon sok
idő rettenetes nyomást jelentene számunkra, mert gőzünk sem lenn arról, hogy
mit kezdjünk vele. Halvány gőzünk se!
Ebben a helyzetben, ezt a fennmaradó időt arra kellene fordítani, amire
való: emberi kapcsolatok fenntartására. Egy család építésére. Egy nagy
családban való részvételre. Közösségi életre. Szolidaritásunk kifejezésére.
Hátrányos helyzetű embereknek kísérésére, támogatására. Bőven lenne ezt az
időt hová tenni.
De ki tudja ezt megtenni? Mert természetesen ez azt is jelenti, hogy jóval
kevesebbel kellene tudnunk beérni, ami a szükségleteinket illeti.
Az az ember tudja megtenni ezt, akinek a szívében a spiritualitás már a
helyére került. Miért? Egy ilyen embernek ahhoz, hogy a saját létét igazolja, magát
értékesnek tudja tartani, már nem kellene senkit legyőznie, nem lenne szüksége
még több pénzre, még több hatalomra.
Hogy tud valaki spirituálisan helyére kerülni?
Ha egy olyan családban nő fel, mely egy közösség
részeként is él. Ahol a szülők megfelelő időt és energiát tudtak gyermekükre fordítani.
Ebben az esetben ennek a gyereknek a spiritualitása a helyén tudna lenni.
Ennek persze az a feltétele, hogy a gyereknek legyen apukája aki ráér, legyen
anyukája aki ráér, legyenek nagyszülők akik elérhetőek, s a család közösséghez
és közösségekhez tartozzon. Ez egy csomó idő és rengeteg energia. Ha innen
nézzük azt mondhatjuk rengeteg munka vár ránk.
Azt mondtam kevesebbet kellene dolgoznunk. Ezt az alapvető létfenntartásunkra
értve mondtam. Kevesebbet kéne „pénzért” dolgoznunk, de valójában sokkal többet
kellene valami másért.
Nos ezért lenne szükségünk belátni a fenntartó csökkentést. Ha ezt belátnánk
még egészen túl is élhetnénk…"
Pál Feri szavai